Csak úgy jött.

 Tőlem nem megszokott a versírás...Sőt ez nem se tetszik. de azért kiteszem. határozatlan ideig....

 Hát tessék:

.::.

Én eldobtam már mindent, ami a múltról szól nekem,
Kiürítettem már minden rossz emlékem.
De néha ha emlékek törnek fel össze- vissza,
testem is beleremeg ezeken gondolkozva.
Én éreztem milyen mikor fenn és lenn,
fél év alatt megéreztem a lehetetlent.
Éreztem, hogy feladom, én tovább ezt nem bírom.

Egy pillanatra elmennék innen,
El a messziségbe, hogy minden rossz emlék mi volt,
Merüljön feledésbe.
Hagyom most neked, hogy fogd meg két kezem,
Kísérj el engem.
Nem tudom miért minden így egyszerre,
nem tudom, de minden úgy értelmét vesztette.
Tudom, hogy az élet rövid, kevés benne a tökéletes perc,
De pont azért most, hagyom, hogy a pillanat magával ragadjon,
Így szívemből minden érzés szabadon szálljon.

Félek, mert tudom, így sokan belém láttok,
Szívembe betekintést nem sok embernek adok.
Ha elveszve érzem magam,
nem árulja azt el, maximum pár szavam.
Leomlani magam körül, nem hagyom kicsi falam.

Állok és küzdök, a reménnyel kergetőzők,
egy útitársra vágyok, de már rég elvesztek az álmok,
haladok ahogy sodor az ár, és ahova kerülök, az talán nem a magány.
Attól búcsúzok, ellököm magamtól,
nem engedem, hogy többé szívembe marjon,
és, hogy minden egyes egyedül töltött perc,
hogy tudjam ha szükségem van valakire,
ott állsz tőlem egy lépésnyire.
Nyújtod a kezed, magadhoz húzol,
Ha kimondod, hogy szeretlek sose hibázol.
Körülöttünk a vaksötét csillagos éj,
odakint most minden olyan tökély.
Fúj kinn, didereg a hideg szél,
A fék lombja ide-oda dőlőngél.
Látom, látom ha felnézek, felettünk felgyullad az éj egy kicsi része,
Átfut egy csillag az égen,
most minden olyan tökéletes mint régen.
Karjaidban telik az idő, eljön a reggel, ha elmész, én akkor se feledlek el.

.::.


Mára ennyi. puszpás.